Már pár hónapja brutálhangosan zúg a laptopom - komolyan, mint egy helikopter... Mikor egy szervizes ismerősömmel beszéltem erről, azt mondta, addig jó, amíg zúg, mert működik a ventillátor, nem kell félnem :D. Igaza volt, de kezd az agyamra menni ez a folyamatos zúgás, hogy egy párperces videót sem tudok megnézni, mert zúg. Úgy, hogy két szobával arrébb is elhallatszik. Úgyhogy gondoltam, előveszem két éve elraktározott tudásomat, és szétszedem a laptopot, ránézek a ventilátorra. A tervem kudarcba fulladt, két helyen csavaroztam ki, az egyik az alaplap volt, a másik a winchester... Ahhoz, hogy a processzor hűtőhöz hozzáférjek, teljes egészében le kellett volna szednem a laptop alját, amit viszont nem vállaltam be, mert nem is a szétszedés a probléma, hanem az összerakás...
(Ha valami véletlen folytán idetalálna a volt inf.tech tanárom, neki üzenem, hogy remélem, büszke, amiért 2 éve a tápkábel fogalmával sem voltam tisztában, most meg felismerek egy alaplapot és egy winchestert!!:DDD). 
Szóval ha a következő napokban- esetleg hetekben nem jelentkeznék, az oka az, hogy holnap könnyes búcsút veszek a drágámtól, és szervizbe viszem. Lehet, hogy fél óra múlva vissza is kapom, mert csak kitisztítják, de sokkal esélyesebb egy ventilátorcsere... 

Rendesen kiábrándító, hogy én csak Trónok harcát szeretnék nézni, de egyszerűen nem tudok, mert az idegeim felmondják a szolgálatot; kezdődik ott, hogy minimum 30 felugró pornóoldalt kell bezárogatnom, mire eljutok odáig, hogy teljes képernyőre tegyem, aztán pedig elkezd zúgni, mint állat. Amit persze nem hallok, ha maxra tekerem a hangerőt, de akkor meg beszakad a dobhártyám a sikolyoktól... Az élet nagy problémái :D 

Egyébként meg a nyakamat tenném rá, hogy nekem játssza itt a helikoptert, fűnyírót, de ha holnap bekapcsolják a szervizben, teljes némaságban csinál majd mindent... 

Bizonyára nem csak az én facebookom van telepakolva a felvi.hu-s sms-ekkel, hogy felvettek egy csomó mindenkit, és ilyenkor mindig belegondolok, hogy milyen rohadt durva, hogy jövő ilyenkor én fogom várni az SMS-t. Sőt, már így is úgy vártam azt a bizonyos nyolc órát, mintha valami múlna rajta. Bármi :D Beteges vagyok. A szaknak, amit én szeretnék jelölni, a ponthatára egyébként 7 ponttal lejjebb csúszott, 328-ról 321-re, ami ugyebár nem jelenti azt, hogy jövőre nem emelik újra fel, akár húsz ponttal is. 
Tehát így elgondolkodtam rajta, hogy hogy jutottam el a jelenlegi tervemig. Ovitól kezdve :D 

Tisztán él előttem a kép, ahogy a kis székeken ültünk, talán középsős- vagy nagycsoportos lehettem, és az óvónők kérdezték, hogy ki mi akar lenni, ha nagy lesz. Érkeztek a klasszikus válaszok: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász... aztán jöttem én: óvónéni! Jóhülyevoltálleányom. Akkor nagyon tetszett az aktuális óvónőmnek a válaszom. 

Aztán bekerültem az általánosba, és elsős-másodikos lehettem, mikor megfogant a fejemben az elhatározás: tanár leszek. Na, egy fokkal már jobb, legalább nem gügyörésznem kéne. Emlékszem, az akkori barátnőimmel rendszeresen tanárosat játszottunk, és egyenesen imádtam hetesnek lenni. Hát, mára ez is megváltozott, és szeretem 1-1 csomag rágóért/szendvicsért átruházni a hetesfeladataimat másra :D. Mossa az a szivacsot, meg rohangáljon az krétáért, akinek hat anyja van... 

Körülbelül ötödik osztályos lehettem, mikor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ügyvéd lennék? Mert az jól keres. Viszont gyorsan tudatosult bennem, hogy ahhoz én bizony túl lusta lennék.

7-8. osztály körül jött a következő nagy állomás: állatorvos. Emellett egyébként egész sokáig kitartottam, körülbelül egy évvel ezelőtt kicsit jobban belegondoltam ebbe: oké, hogy imádom az állatokat, na de az állatorvos munkája nem csak abból áll, hogy a kötelező éves oltásokat beadogatja a cuki kiskutyáknak. Nem, egy állatorvost bizony hívnak ki azért, hogy altasson el idősebb állatokat, egy állatorvosnak kell műtenie, és sokszor élet-halál küszöbén billegő állatokon segítenie. Ez az, amit az én lelkem nem tudna elviselni. Imádom, szeretem az állatokat, tényleg, de ha el kellene altatnom egyet (még ha tudnám, hogy így neki is jobb lesz), vagy nem tudnék segíteni egy állaton, utána két hónapig szabadságon kéne lennem, hogy feldolgozzam, és nagyon sokáig hibáztatnám saját magam, és lenne lelkiismeret furdalásom... Már attól is kivagyok, ha nem nézek a lábam elé egy esősebb napon, és véletlen rátaposok egy csigára, és fél órán át kérek elnézést a kutyámtól/macskámtól, ha véletlen rátaposok a farkára. Szóval nem, határozottan nem lenne nekem való az állatorvosi szakma. Pedig ha erősebb lennék lelkileg - sokkal erőseb -, simán eltudnám magamnak képzelni. 

Ezután jött egy mélyrepülés: *** az egész oktatási rendszerbe, meg a tanárokba, meg a tanulásba, meglesz az érettségim, aztán majd megszökök valami vándorcirkusszal. Nos, igen. Nevessetek, vagy amit akartok :D Ekkor éltem a lázadó korszakomat, mikor semmi nem volt jó (14-6 évesen), és nem akartam tanulni. Azóta rájöttem, hogy amúgy én szeretek tanulni. Hangozhat betegen, de tényleg szeretek tanulni, olyan jó érzés, mikor tudom, hogy megint tanultam valamit, bővült az ismeretem egy adott témában, és okosabbnak érzem magam. Akkor viszont tényleg elég mélyponton voltam, depressziónak nem mondanám, de nagyon befelé fordultam, és a középsuli első 3 évében (nyelvi, 9, 10) tényleg magasról és nagyívben leszartam a jegyeimet. És még így is 3,88-as átlagokat produkáltam. 

Tavaly nyáron jött az első komolyabb tervem, ami megvalósíthatónak is tűnt: ménesgazda. Aztán persze ebből is elég gyorsan kiábrándultam - ez a gyors kb. fél évet jelent -, ugyanis belegondoltam, hogy minek húzzak le egyetemen 2 évet, ha még csak diplomát sem kapok érte? Ettől azért több van bennem, és ha már egyetem, adjon diplomát is.

December-január környékén találtam rá a jelenlegi vágyálmomra: lótenyésztő és lovassportszervező agrármérnök. Elég részletesen utánaolvastam. Foglalkozhatok állatokkal, és egyszerre emberekkel is, és így a kettő tökéletesen kiegészíti egymást. Ugyanis én konkrétan agyf*szt kapnék, ha csak emberekkel foglalkoznék, ha csak állatokkal, az meg azért unalmas lenne, így a kettő együtt tökély. Diplomát is kapok, 7 félév nem sok, és ez jelenleg az, amit tényleg magaménak tudok, tudnék érezni. Aztán persze lehet, hogy odakerülök egyetemre, és teljesen más elképzeléseim lesznek, mikor élesben fog menni az egész. Két tanárommal beszéltem erről, egyikük nagyon oda-vissza volt, hogy ezt én mennyire fogom szeretni, és ha a diplomaosztóm lóháton lesz, hívjam meg, mert az milyen szép lehet. Másikuk pedig csak helyeselt, hogy ez az, ami tényleg nekem való. 

A napokban eljátszottam még a programtervező informatikus gondolatával is, bár nagyon nem szerettem az informatikát, egyre jobban megértem, és kezd érdekelni. De tisztában vagyok a képességeimmel, és tudom, hogy nem az informatikával lenne gondom, a matekkal annál inkább. Nem gondolom, hogy egy 2,6-os matek átlaggal informatikusnak, programozónak kéne mennem, gyors halált halnék egyetemen, úgy érzem. Szóval ezt gyorsan ki is vertem a fejemből.

Úgy gondolom, azért elég fontos, hogy valaki tisztában legyen a képességeivel. Ahogyan én tudom, hogy egy olyan szakon, ahol az egyik fő ág a matek, elvéreznék, másnak is el kellene ismernie, hogy mi a gyengesége. Egy általános sulis osztálytársam például SZTE - dentálhigiéniát jelölt meg, 346 pont kellett volna neki, és nem vették fel. És most ezt nem azért, hogy magamat fényezzem, de akkor piszkosul elronthatta az érettségijét. Pláne úgy, hogy kap még +pontokat is, hátrányos helyzet, stb miatt. Múltkor kiszámoltattam a felvi pontszámítójával, ha jövőre minden tantárgyamból rontanék egy jegyet, és nem lenne ötös érettségim, csak gyenge négyeseim, akkor is röhögve lenne 350 pontom. A csajhoz egyébként 2 napig nem lehetett szólni, olyan idegben volt, én mondjuk cseppet sem tudtam sajnálni, a város "legjobb" gimijébe ment - legalábbis pár éve még az volt, jelenleg az én sulim a legerősebb -, és mindenki, aki oda kerül, nagyon elszáll magától, tehát például köszönni is elfelejtett mikor odakerült. Hát ennyit ért a nagy elit sulija: 346 pontot sem sikerült elérnie... :D. 

tuti a pokolra kerülök, tudom, gonosz dolog, amit az utolsó bekezdésben írtam:( :D

Nem mondanám magam annak, aki bármilyen sportot szívesen néz akár online, akár tévében. Csak a nagyobbakat, mint olimpia, foci EB/VB, és azok selejtezői, vagy jelenesetben a FINA vizes VB. És a vizes VB-n belül is sokkal jobban szeretem az olyanokat nézni, mint vízilabda. Mert ahhoz értek: ha a labda teljes terjedelmében a kapuban van, az gól. Ellenben egy toronyugrással, ahol csak úgy szórják a pontokat, de laikusként fogalmam sincs, hogy mennyire volt jogos a kapott pont. Tehát a vízilabda abszolút favoritom. Tegnap este megnéztem a magyar-görögöt, ill. a szerb-horvátot is. A magyar meccsen végig rázott a hideg, sőt, még most is, ha visszagondolok rá, meg arra a hangulatra, ami ott volt, az egy órán át tartó folyamatos "RIA-RIA-HUNGÁRIA". És döntősök lettünk. Az ezüst már garantált. 
Egyébként én azt veszem észre, hogy a magyar pólósok nem kapnak olyan kemény, nyers kritikát a saját országuktól, mint a focisták. Amit azért meg is értek, mert az országban lassan jut 3 stadion/főre, próbálja nyomni az ország a focit, hiába. Elismerem, szép volt az EB-n való szereplésünk, viszont amit a VB selejtezőkön produkál a válogatott, az valami siralmas... és azt hiszem, talán ez lehet a hatalmas felháborodás oka, 1-1 vereség után: ha van stadion milliószámra, és kell még több, akkor játsszanak is úgy, ahogy illene. Ha más sportágra nem jut pénz az országban, mert mindent a fociba kell ölni, akkor mutassák meg, hogy megéri költeni rá.

Vissza a vízilabdához. 
A magyar-görög után megnéztem a szerb-horvátot is, mert kíváncsi voltam, melyik csapattal játszunk majd az aranyért. A szívem húzott kicsit (jó, nagyon...) a szerbek felé, annak ellenére, hogy tudom, ők aztán igazán világklasszisok, ráadásul a címvédők is ők voltak, a létező összes bajnoki címet bezsebelték. Reméltem, hogy a horvátokat elverik a szerbek, és akkor nem lettem volna csalódott, ha a döntőben csak az ezüstöt nyeri el a csapat, még ha nagy gólkülönbséggel is. Mert azért egy olyan csapattal egy medencében lenni, és a dobogó legfelső fokáért harcolni, mint a szerbek, nem szar. A horvátok játékstílusa viszont hihetetlenül kiakasztott, nagyon nem voltak szimpatikusak, és egyszerűen nem hittem el, mikor a meccs vége egy gólkülönbséggel a horvátoknak kedvezett. Úgy, hogy a meccs több, mint felében ők egyenlítettek, csak az utolsó 2-3 gólnál eresztettek le a szerbek, és kellett nekik egyenlíteni. Nem gondolom megérdemeltnek, hogy ők nyertek.
Tehát a fejemben két végkifejlet élt: vagy játsszuk a döntőt a szerbekkel, tőlük kikapni azért nem szégyen. Nem mondom, hogy a horvátoktól az, de ha már ők jutottak még döntőbe, akkor őket alázzák porig a fiúk! :D 

Amit tudni kell a történet teljességéhez, hogy volt egy kapcsolatom, ami kisebb szünetekkel 3 évig tartott, és távkapcsolat volt. Elég tündérmeseszerű volt az egész, 15 éves voltam, amikor megismertem, és akkor még nagyon idealizáltam, hogy nekem lovas pasi kell. Erre jött ő, lovas pasi. Ráadásul elég nagy népszerűségnek örvendett akkor még. Öt évvel volt idősebb tőlem. Azért ahogy teltek a napok, hónapok, évek, egyrejobban éreztem azt, hogy nem úgy viselkedik, ahogy egy húsz feletti elvileg férfinak illő lenne, sokkal inkább mínusz 10. Ami nagyon mély nyomot hagyott bennem, az az első együtt alvásunk, mikor 48 órát töltöttünk el egymásnak, és rohadt soknak éreztem azt a 48 órát, vártam a végét... m
Pár dolog arról a két napról: mániája volt folyamatosan egy kisebb fegyverrel fotózkodni, és tudta, hogy gyűlölöm ezt. Erre nem lehozta magával, és még lövöldözött is vele? Oké, csak hungarocaell golyókat, és a földre célzott, de rengetegszer kértem rá, hogy tegye le, és fogja vissza magát. Nem tette. 
Miután az egész napos járkálás után ledőltünk, ő még elkezdett valami idióta angol sorozatot nézetni velem, ami ilyen animációs szerű, vagy nem tudom, hova lehetne bekategorizálni. Nagyon jól tudja, hogy én nem beszélek angolul, és még csak nem is fordított, ő ott jól elszórakozott, én meg csak könyörögtem, hogy legyen már reggel.
Aztán beosztottuk, hogy ki alszik az ágy belső- és ki a külső felén. Én a fal mellett szerettem volna, ráadásul a külső oldalon a matrac mindig lejjebb csúszott. Ő ezt látta, tudta, háromszor kértem, hogy hadd aludjak a fal mellett, de nem hagyta. Éljenek a férfiak. És most meggyaláztam minden férfit, azzal, hogy férfinek neveztem őt...
Másnap reggel tíz körül elhagytuk a szállást, és délután fél négyig járkáltunk a városban, nekem majd' lerohadt a lábam, a csizma is feltörte, csak annyit kértem, hogy üljünk le, de nem, ő menni szeretne. Hát menjünk. Alig éltem. Komolyan. És ahányszor leültünk, ő elkezdte a telefonját nyomkodni, és mutogatni nekem, hogy nézzem már, és mennyire imádja, és milyen sokba került, és mennyire megérte... erre már nem is reagáltam semmit, nem helyeseltem, csak ültem, egy szó nélkül.
15:40-kor indult a buszom, 15:38-ig beszéltünk, majd felszálltam, ő meg csak egy gyors ölelést adott. Meg persze megvárta, amíg elindul a buszom. De nem tudtam ránézni, és nem azért, mert tudtam, hogy hiányozni fog, egyszerűen csak elegem volt már belőle, sok volt az a 48 óra együtt. Örültem, hogy végre hazafelé tartok. Nélküle.

Körülbelül két éve ismertem, mikor megtudtam róla egy olyan dolgot, amit nem tudtam tolerálni, de hogy mi volt az, azt nem írom le, mert van bennem annyi, hogy ha megígértem neki, hogy nem adom ki, akkor nem fogom világgá kürtölni ezt a titkát. Vagy mit. Miután ezt megtudtam, nem tudtam tovább ugyanúgy tekinteni rá, ezt közöltem vele is, úgyhogy inkább békén hagytuk egymást, elég hosszú időre. Szilveszter este keresett meg újra - 2 hónap után. Ezt sem szeretném lényegesebben körül írni, a lényege, hogy kurvára azt hittem, komolyan megöli magát. Úgyhogy újra elkezdtem vele chatelni, de csak azért, hogy az én lelkiismeretem tiszta legyen. Márciusban eljött a szülinapja, annyit kért, hogy találkozzunk. Hát mondom, nem fogunk.  De azért bennem volt egy bizonyos félelem, hogy mivan, ha megpróbál öngyilkos lenni... ugyanakkor tényleg tudtam, hogy nem tudok vele találkozni, és nem azért, mert felszínre törnének a régebbi érzéseim iránta, hanem mert magamtól is undorodnék. Elég sokat gondolkodtam rajta, végül közöltem vele a tényeket, mire ő berágott, és letiltott. Aztán valahogy újra képbe került.. 

Viszont én tettem az ügy érdekében, sikerült elintéznem, hogy komolyan megutáljon. Legalábbis azt hittem. Az első napokban a vitánk után nem is keresett, aztán elkezdek záporozni tőle az sms-ek. Miszerint ő undorodik tőlem, és reméli, az élet mindent vissza ad, nagyon lesüllyedtem, csalódott bennem. Következő nap közölte, hogy ez tényleg az utolsó üzenet tőle, a szülinapi bulim napján pedig, a buli kezdete után egy órával érkezett az sms, "remélem szar a buli hülye ribanc". Ezután négy napig csönd volt. "Kérlek soha többé ne keress. Utállak. Erre se válaszolj a hugomat se keresd. Tartsd tiszteletben h ennyi volt ne keress sehol. NE VÁLASZOLJ!!!!!!". Ezt követő napon jött egy újabb üzenet: felhívna ma reggel. Úgyhogy felhívott. 
Én egyetlen egy SMS-ére sem válaszoltam, viszont a telefont felvettem neki. Teljesen nyugodt hangon szólt bele, közölte velem, hogy megismert egy 15 éves lányt, aki elfogadja úgy, ahogy van, és milyen aranyos, meg ilyenek. Visszakérdeztem, hogy csak ennyit akart? Igen, csak ennyit, én nem szeretnék valamit? Hát mondom, nem én vagyok az, aki 2 hete bombázza a másikat sms-ekkel... Végül azzal búcsúzott el, hogy 20 év múlva majd megkeres, hogy lássa, mi van velem. Ó, istenem, csak azt ne. Ja, meg persze megkaptam, hogy tudja, hogy nagyon nehéz nekem, hát szegény jól benézte, ugyanis mióta nem része az életemnek, olyan boldog napjaim vannak, amilyenek már régen nem. 

– Háromféle szót használok a hímnemű egyedekre – [...] – Fasziknak azokat mondom, akik nem méltók a női nem megbecsülésére. A fiúk azok a barátok, akikre nem tudunk úgy tekinteni, mint az ellenkező nem egyik példányára, ők mindig semleges neműek maradnak. A férfiak pedig… nos, igen, a férfiak azok, akiket azért mégiscsak megpróbálnánk eltűrni. Nagy nehezen…

Minden nyaram szerves részét képezi az, hogy a legtöbb hétvégét apámmal töltöm, a Duna partján, a nyaralónkban. Ő általában horgászni megy, én pedig elkísérem, este, 10-11 körül megyek vissza a házhoz, ő hajnali 1-2-ig marad.
A másnap reggelek pedig úgy néznek ki, hogy megreggelizünk, csobbanunk egyet, majd biciklire pattanunk és nyakunkba vesszük az erdőt, 4-5 óra tájban pedig ismét áztatjuk magunkat.
Nincs mobilnetem, a nyaralónál nincs wi-fi, a természetben meg pláne (hála istennek, van viszont egy sokkal jobb kapcsolat, természet és ember között...). Imádom az összes ilyen hétvégét, hihetetlen jó érzés néha kiszakadni a hétköznapokból, abból a sok stresszből, amit az internet képes nyújtani, abból az érzésből, hogy nem csinálok semmi hasznosat, csak a pillanatnak élni, minden másodpercét kiélvezni a napnak, anélkül, hogy messengeren, facebookon, youtube-on lógnék. Mikor ott vagyok, egy pillanatra nem gondolok arra, hogy na most vajon írt-e x, és úgy írnék y-nak. Itthon nem tudom magam semmivel lekötni, mert ott az internet. Persze, nem kötelező gép előtt ülni, de egyszerűen bennem van az, hogy mégnézném ezt, megnézném azt...

Ezt este nyolc óra körül fényképeztem, ekkor már apámmal ültünk a Duna partján, ő horgászott, én meg csak gyönyörködtem a tájban. És csapkodtam a szúnyogokat. Rettentő sok van belőlük... :( 

Ezek pedig ma reggeli-hajnali képek, 3/4 hat körül sétáltam le a partra. Egyébként nagyon tudom élvezni, hogy bármikor vagyok bent, minimum 10 óráig csak az enyém az egész strand, maximum 1-2 ember néz még le, de ők sincsenek ott sokáig. Ráadásul sokkal kellemesebb a víz kora reggel, mint délután, ugyanis ilyenkor a levegő még elég hűvös, és hozzá képest a víz nagyon jól tud esni, rendesen melegnek érződik, ellenben délután, mikor van 30+ fok, és eleinte kegyetlen hidegnek érződik, holott 25-6 fokos a víz... Nyolc körül mentünk le fürdeni egy negyed-fél órára, csak hogy felfrissüljünk, aztán szokásunkhoz híven biciklire ültünk és megindultunk az erdőbe... Oda-vissza 20 km-t tekertünk le, láttunk közel 14 vaddisznót két csapatban (először 2 nagyot, és több kicsit, majd amint elhagyta a számat, hogy "és mi van, ha kiugrik előttem, és nem tudok leugrani a bicikliről?", kiugrott elénk 2-3, tőlük lemaradva jött a többi). Képet sajnos nem tudtam csinálni, mivel annyira el voltam varázsolódva tőlük, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy elővegyem a telefonom, pedig gyönyörűek voltak :D. 
Miután elértünk a célunkhoz, megakartunk várni egy erdei vasutat, de piszkosul dörgött az ég, én meg gondoltam jobb menni, hát nem volt jobb. Féltünk, hogy nagyon saras lesz az út, és nem fogunk tudni tekerni, szóval útnak indultunk... kár volt. Eleinte csak dörgött, ez már önmagában belém tette a parát, mert ilyenkor sehol nem jó lenni a szabadban: mezőn mi vagyunk a kiálló pont, amit keres a villám, erdőben meg a fák. Ördögi zsákutca. Még mondtam is, hogy inkább az eső esne, csak ne dörögjön... Megint hülyeséget mondtam, ugyanis pár perc múlva abbamaradt a mennydörgés, de rákezdett az eső. De úgy rendesen. Konkrétan szarrá áztunk, tiszta sarak lettünk, mert a bicikli kereke felverte a lábszárunkra, aztán... elállt. Kisütött a Nap, ami pedig rendesen égetett, apám biciklije pedig tönkrement, így az utolsó 6 km-t tolva tettük meg, árnyék nélkül, tűző napon. Nem mondom, hogy a legkedvesebb élményeim közé tartozik :D. 

Ez volt a végállomásunk, a középső képet leszámítva, azt még út közben kaptam le, mivel imádom az ilyen vadregényes helyeket, ahova az ember még nem települt be, a természet teszi a dolgát. Ezeken a helyeken nemhogy internet, még csak térerő sem volt. És ez egyáltalán nem is volt baj. Persze, nem szeretnék huzamosabb ideig ilyen helyen lenni, mert a térerő fontos, de internet nélkül simán bevállalnám bizonyos időre. Mondjuk úgy 1-2 hétre. Annyira kiábrándító, elkeserítő az az érzés, amikor már a kocsiban ülök, és bekanyarodunk a településünkre vezető útra. Maga a tudat, hogy vissza a szürke hétköznapokba, az internet világába, és már a tudattól elszomorodok. Durva.