Olyan furcsa, hogy még csak 19 éves vagyok, de olyan réginek tűnnek a boldog, kis gondtalan éveim... Mikor még elhittem, hogy 18-nak majd milyen jó lesz lenni, mert mennyivel függetlenebb leszek... Haha. Igen. Nos, jól benéztem. Itt vagyok, két hét múlva ilyenkor már a suliban ülök, mint végzős. De a végzős évtől való rettegésem, és kíváncsiságom majd egy szeptember elsejei post lesz. Általánosban felnéztem a nyolcadikosokra, és mikor én lettem nyolcadikos, az osztályunk tényleg nagyon elhitte magáról, hogy valami nagy emberek vagyunk. Kilencedikben ámulattal néztünk a végzősökre, most végzősök leszünk, de úgy gondolom, a mi osztályunk erre még nincs kész... 

Nemrég még suli után a játszótéren gyűltünk össze, faltuk a chipsünket, és jól éreztük magunkat. Voltunk ekkor kb. másodikosok. Mikor "szobrosat" játszottunk, és a takarodó akkor volt, mikor felkapcsolták az utcán a világítást, ekkor már tudtuk, hogy mindenkit pár rossz szó fog érni a szüleitől, hogy hogy képzelte, hogy eddig kimarad. Én pedig már akkor is eszes kislány voltam. A szobros játék abból állt, hogy ha a "vezető" azt mondja, hogy szobor, mindenki megáll, csak a vezető mozoghat. Ha valaki megmozdul, kiesik. Addig kellett mozdulatlanul állni, amíg a vezető engedélyt nem ad a mozdulásra. Na most, mikor egyszer én voltam a vezető, lemerevítettem őket, majd szépen elköszöntem tőlük, és hazasétáltam... mint később megtudtam, ők még negyed óra múlva is ott álltak. Hupszi :D Na és rendszeresen játszottunk olyat is, hogy csak az csúszhat le a csúszdán, aki meg tud oldani egy matekpéldát... És olyan jól elszórakoztunk ezzel... elrettentő, hogy akkor még a 120+340 számított nehéz feladatnak, és ma már csak az tartja bennem matekon a lelket, hogy volt idő, mikor egy egyszerű összeadással is meggyűlt a bajom, akkor csak eljön az idő, mikor a középsulis matekon is csak röhögök, hogy milyen egyszerű volt, és kihúzom kisujjból az egész anyagot.

Mikor felső tagozatosak lettünk, a játszótérről átszoktunk a parkra, a felelsz vagy merszekre, az üvegezésekre, maradt a chips-kóla/energiaital kombó. A lányok elkezdték venni a Girl!, Bravo, Popcorn magazinokat, és az azokhoz járó béna sminkcuccokkal sminkelték magukat (nem mint a mostaniak, akik dollármilliókat is kiadnának 1-1 rúzsért...). A fiúk tazoo-kat cserélgettek, pokemonos kártyákkal játszottak... 
Amikor suli után hazaértünk/bandázás után, első utunk az MSN-re vezetett, ahol folytattuk a beszélgetéseket. Mindenkinek lehetett bármennyire egyedi betűtípusa, színnel, háttere, a neved is változtatható volt, és az volt a menő, akinek minden betűje egy-egy csillogós villogós hangulatjel volt... Aztán persze kifolyt az ember szeme mire kiolvasta, mit is akar a másik, de tagadhatatlanul menő dolog volt. Ahogy a rezgő üzenet küldése is, amit egy idő után megtanultunk kivédeni azzal, hogy elfoglaltnak jelöltük magunkat. Nagy szórakozásunk volt a bowling játék, MSN-en belül, és rendszeresen versenyeztünk, hogy kinek van meg több golyó a birtokában. Ha tanultunk, fürdeni mentünk, vagy csak épp kimentünk az udvarra, nem jelentkeztünk ki, csak kitettük, hogy elfoglaltak vagyunk, vagy nem vagyunk gépnél, és a nevünk mögé odabiggyesztettük, hogy épp mit is csinálunk, amiért nem írunk vissza. És ott volt még a rejtett funkció is, aminek nagy hasznát vettük sokan, mikor a kiszemeltünkre vártunk, hogy feljöjjön: de ráírni nem merünk. Rejtett módban vártuk, hogy bejelentkezzen, majd kicsivel utána mi is előbújtunk, várva a csodát .. :). Egy szűkebb réteg tudta, hogy kell a másikat megdobni egy nagy, büdös ponttyal: "/slap". 

Aztán elballagtam. Jól esett a ballagás, már nagyon untam az osztályom, nem is éreztem jól magam közöttük, a fiúk is kezdtek megkattanni. Minden tanárom utált körülbelül (de olyannyira, hogy a minap bejelöltem párat, és nem jelöltek vissza...:D). Jó, ebben biztos közrejátszott, hogy kis faluban élek, itt jártam iskolába is, a tanárok is itt élnek, így megvannak azok a tanár-szülő barátságok, amik garantálják, hogy drága gyermekük 5.0-s átlaggal zárjon minden évet... Egyetlen egy tanárom van, akit ma már tegezek, az ő kérésére (ő jelenlegi osztálytársam anyja, akivel általánosban is osztálytársak voltunk). 
Tanév végén persze megkaptam a tanáraimtól, hogy én mennyire várom most a ballagást, de figyeljem meg, hogy hiányozni fog majd az általános suli, vissza fogom sírni, és a szokásos. Négy éve vagyok szakgimnazista, és egyszer sem hagyta el a számat, hogy de visszamennék... de még csak a gondolata sem volt meg. 

Pont tegnap gondoltam át, melyik általános sulis osztálytársamból mi lett... 
E. hozzám hasonlóan ötévesen van, így neki még van egy éve gimiből. R. leérettségizett, de nem lett 340 pontja sem, így nem vették fel egyetemre. M. 11. után befejezte a sulit, nem érettségizett le, most döbbent rá, hogy kéne egy szakma, szeptemberben kezd OKJ-t. Ő egyébként általánosban legjobb barátnőm volt, középsuliban hidegültünk el egymástól. Á és G egy suliba jár velem, osztálytársak maradtunk. Á agrármérnökire szeretne menni tovább, de véleményem szerint túl lusta hozzá: ha két oldalas fogalmazást kell írni, azért hisztizik negyed órán át, majd azért, mert neki nem volt rá elég ideje. Mit akar így egyetemen? G pedig letisztázta, hogy nem szeretne továbbtanulni, és kutyákat fog tenyészteni. A szakmunkásba járt, így érettségije neki sincs, viszont már dolgozik, és baromi jól keres, így, érettségi nélkül: ráadásul szereti is, amit csinál. P szintén szakmunkásban kezdett, ahol már első évben megbukott. Aztán újra, majd sulit váltott, és ismét megbukott. Ennyit ért az általános sulim, meg a nagy protekciók: 8-ban 7 tantárgyból bukott, mindből átment (1,2-es átlagok, és ha 3-tól többől bukik, nem is pótvizsgázhatna...). R2. szintén szakmunkásba ment tovább, amit elvégzett, de ugyebár érettségi megintcsak nincs: jelenleg egy büfét üzemeltet, a saját nevével... Sz. elvégezte a szakközepet, az érettségijéről semmit nem tudok, sikerült-e neki, vagy sem. N. sikeresen leérettségizett - de nem sokon múlott neki... F. pedig... nos, ő általános után úgy döntött, beáll a kis facebookcelebek sorába, mert mindent a segge alá pakolnak (és F. fiú!)... még nem jött rá, hogy ebből nem lehet megélni.

30 napos kihívás itt.

Előzménye az egésznek, hogy én nem vagyok híve annak, hogy a családtagok legyenek ismerőseim facebookon. Három unokatestvérem ismerősöm, és akkor itt vége is. Bunkóság, lehet, de ismerem anyámat, és tudom, hogy semmit nem lájkolhatnék, semmit nem oszthatnék meg, és senki nem lehetne új ismerősöm anélkül, hogy számon lennék kérve, hogy ezt miért lájkoltam, azt miért osztottam meg, és őt meg honnan ismerem, és kim nekem. Úgyhogy köszönöm, nem kell nekem szülő ismerősnek. A húgom meg a kis besúgója lenne anyámnak, szóval vele is megtartom a tisztes távolságot.

Tegnap estefelé egy kissé összeszólalkoztam anyámmal; elmesélte, hogy ált.sulisok voltak táborban, és két fiú kiszívott nyakkal, rúzsos ruhákkal ért haza, úgy, hogy mindketten kapcsolatban voltak. 14 éves fiúk... A lányok sem lehettek többek 13-4-től, és hát azért háromnapos ismertség után nyakat szívni (és akkor még pozitívan gondolkodom, pedig lehet, hogy szívtak azok mást is...). Erre én kiakadtam, mivel az én húgom is 13, és mondtam, hogy ha ő 13-4 évesen fiúk nyakát szívogatná úgy, hogy egy hete sem ismeri, akkor ütném is agyon, azzal a lendülettel. Na, erre megkaptam anyámtól, hogy azért olyan se legyen, mint én, hogy nem hoz haza pasit... mire közöltem vele, hogy ide biztos nem is fog jönni még egy jó ideig pasi, mivel ismétlem, ismerem a családomat. Nem attól tartok, hogy ciki helyzetbe hoznának, hanem attól, amit utána kapnék, nem tudnák éretten feldolgozni az egészet, és napokig - ha nem hetekig - hallgathatnám a megjegyzéseiket (nem, nem túlzok, az első kapcsolatomban is ez volt, mikor felhoztam én hülye a témát, vagy épp nem tudtak felhívni, mert foglalt voltam. egy hónapon át hallgattam azt, hogy foglalt volt a telefonom, és kivel beszéltem, és mit...). Mondtam neki azt is, hogy főképp apám miatt nem jön ide fiú a közeljövőben. Talán majd ha felnőnek a szüleim is ehhez a dologhoz. Vagy majd esküvő után közlöm velük, hogy nézzétek, itt a vejetek. Jött a válasz anyámtól: a lányok tudat alatt olyan pasit keresnek, mint az apjuk, mire folytatódott a kiakadásom: na, nekem olyan aztán biztos nem kell, sőt, nálam épp arra példa apám, hogy milyen pasim, férjem ne legyen. Mert előbb lőném fejbe magam. Vagy vonulnék apácazárdába (ja, és drága anyám azt mondta, ez nem is rossz ötlet...). A vitát itt ennyiben hagytuk.

Este, nyolc óra körül, csukott ajtó mögött, az ágyamon fekve laptopoztam, mikor felugrott a buborék: anyám ismerősnek jelölt. Kimentem hozzá, mire sértődötten elkezdett pampogni, hogy ha nem ismerem, akkor ne is jelöljem vissza... oké, értem én a kiakadásának az okát, teljesen jogos, rohadék vagyok, amiért a saját anyámat nem jelölöm vissza, de az összes tanárom ismerősöm. De ők nem kérnek rajtam számon semmit, amit megosztok, lájkolok. 19 éves vagyok, nem gondolom, hogy el kellene számolnom ezekkel a dolgokkal a szüleimnek. 
Na, és most jön a lényeg. Mikor kimentem hozzá, ő pont belépett a facebook keresőjébe (tudjátok, ahova beírjuk a nevet, és ha bekattintunk oda, kiad 5-6 nevet, amikre a legutóbb lett rákeresve). Nos, nála a keresőben szerepelt apám haverjának a fia is. Kikéne már találnom neki egy álnevet. Nem, nem leskelődök a facebookjába, de a képet kiszúrtam. Az én képem nem volt ott. Tehát engem nem írt be a keresőbe, máshogy talált rám, és... tudom is, hogy hogyan. Vasárnap bejelöltem a srácot, ő visszajelölt, tehát ismerősök vagyunk, gondolom én, így. 

Ami viszont rohadtul érdekel(t), hogy hogy fordult meg a fejében, hogy rákeressen a srácra, mivel ismétlem, ismerem anyámat. Tudom, hogy 1× hallotta a nevét, és ő nem az, aki megjegyezne ilyen dolgokat (ráadásul nem is tőlem hallotta). Úgyhogy vagy apámtól tudta meg, vagy van valami rejtett képessége. Mindenesetre marha kíváncsi vagyok, mi futhatott át a fején, amikor megtalált az ismerőseinél, na meg hogy rögtön jelölt is - holott 3 éven át soha nem jelölt, mert elfogadta, hogy ez van. Na és kíváncsian várom, hogy mikor fog megjegyzést tenni rá, hogy látta, hogy ismerősök vagyunk, meg finoman puhatolózni, hogy mi a véleményem róla... már előre várom...

Mikor írhatnékom van, de nem tudok miről írni, mindig elkezdek "x" napos kihívások, tag-ek után kutakodni, és ma rátaláltam az egyik legjobbra, ami nem ugyanazokat a témákat boncolgatja, mint az eddig ismertek. Pár dolgot (ami tumblisak) átírtam benne kicsit, mivel nincs Tumblr-öm... 
Aki szeretné, nyugodtan vigye, csak ossza meg velem, ha kitöltötte, kitölti, mert szeretem az ilyeneket olvasgatni :D

Kitölthetném éppen egyben is, és bevallom, úgy jobban is szeretem, de ezt most "szabályosan" csinálom, és lebontom minden napra.

forrás: link

14:33: Osztálytársam a napokban varratott magára, az egész alkarjára, és mindössze egy tízesbe fájt neki. Hát, nem kicsit akadtam ki, mivel tavaly nagyon elhatároztam, hogy nekem bizony lesz tetoválásom, három helyen kérdeztem rá, hogy mennyi lenne, mindhárom 10.000-ért vállalta volna. Pedig csak egy ilyen kis "tucattetkót" szerettem volna, szeretnék.

De bármennyire is szeretném, annyira azért nem vagyok megőrülve, hogy egy öt centis kis vonalkáért kihajítsak az ablakon egy szentistvánt. Akkor már inkább felrajzolom magamnak alkoholos filccel, és minden nap átrajzolom... Úgy gondolom, az 5000 még reális ár lenne érte, na de könyörgöm, van a világon bárki, aki nem sajnál 10.000-et egy ilyen kis EKG-jelért?

Tegnap már megírtam ezt a bejegyzést, aztán nem publikáltam, mert úgy gondoltam, úgysem érdekes, meg ilyenek, ma pedig rájöttem, hogy ez az én blogom, és emléknek jó lesz ez is.

Előzetesbe annyit, gyorsan: nem hiszem el, hogy amint találok egy pasit, akire azt mondom, hogy humorban, modorban egyaránt okés, tehát tisztában van a határokkal, meg az udvariassági szabályokkal (én spec. rendesen olvadni tudok, ha a mai világban egy férfi előreenged az ajtónál...), kiderül róla, hogy ~10 évvel idősebb tőlem. Azóta megtudtam, hogy 1990-es, tehát nyolc évvel idősebb tőlem... jellemző. Ebben az évben ez már a második alkalom (vagy még csak, részletkérdés). Három napot a nyaralónkban töltöttem, apám révén megismertem egy pasit (apám haverjának a fia), aki bármit mond, az baromi vicces, mindent úgy fogalmaz meg, hogy csak pislogok, hogy honnan jön ennyi hülyeség neki, de rendkívül udvarias is, szóval természetes, hogy rákerestem facebookon. Amit megtudtam, hogy 2012-ben volt egy 18 éves barátnője, akivel szakítottak már, valószínűleg elvégzett egy egyetemet, és 2015-ben elkezdett egy másodikat is. 
Nem mondanám magamról, hogy különösebben érdekelne a korkülönbség, tehát egy 10 éves korkülönbség szerintem még teljesen oké, attól feljebb nem mennék, és ezzel a tíz évvel is úgy vagyok, hogy ha később derül ki, hogy annyi, nem fog zavarni, de direktbe nem kezdek 7-10 évvel idősebbekkel ismerkedni. És akkor aki nem ismer, lazán rámmondja, hogy apakomplexusom van, holott rohadtul nem, egyszerűen csak így jönnek ki a dolgok. Tehetek én arról, hogy komolyabb vagyok, mint a korombeliek? 

Apám kedden már bement, mivel pihi van náluk egy hétig, viszont anyám elmondása szerint rohadtul unatkozott, így szerdán délben buszra szálltam, és megleptem. Eredetileg csütörtökön délután jöttünk volna haza, de jött a hír, hogy pénteken sem kell dolgoznia, úgyhogy tovább maradtunk.

Szerdán, három óra körül értem oda, apám nem tudott róla, hogy megyek, külön kértem anyámat, hogy ha beszélnének, nehogy elszólja magát, mert én bizony meglepi leszek. Hát, meglepődött:D. És rögtön kaptam is a sokkot: a szomszédunk ügyvédhez ment, és érkezett a levél az ügyvédtől, hogy 15 napon belül állítsuk helyre a telekhatárt, mert ha nem, per lesz. Ami egyenesen nevetséges, mivel 2013-as papírral szúrta ki a szemünket, amin rajta volt a térkép, a valós határokkal. Tény és való, hogy a kerítés a két telek között nem áll jól, de kiméregettük, etc, éés... a szomszéd +50 centivel kijebb vitte az utca felé a kerítését (ezzel ellehetetlenítve, hogy mentő, tűzoltó, rendőr beférjen, ott rohangálni tudjanak), illetve  pöppet elnézte drágánk az adatokat, és rohadtul nem neki kedvezne a telekhatár módosítása... nem vagyok ügyvéd, de azt még én is megmondom, hogy ha perre kerül a sor, röhögve nyerjük, mert ugranak arra, hogy mentő nem fér el az utcában (zsákutca), 40 centivel kisebb az utca miatta, mint amit a minimumkövetelmény előír, és még a mi területünkből birtokolt el 80 centit, emellé akarja még a +120 centijét. Kissé bonyolult, tudom. A lényeg, hogy a jövő héten nagyszabású ügyvédlátogatás lesz, és ha azt mondja, hogy 70%-az esélye, hogy nyerjük a pert, belemegyünk, megnyerjük, aztán még körbe is röhögjük a drágát :). Merthogy ő kimérette geodétával, de úgy, hogy a mi nyaralónk akkori tulaja nem is volt jelen, szóval rögtön érvényességét veszti, mivel ilyenkor mindkét félnek jelen kell lennie... 

Lementünk, megmártóztunk a Dunában, majd elindultunk apám haverjához, aki történetesen villamosságis, és csinálta a kocsinkat. Ami egy hónap elteltével még mindig rossz volt... apám haverja nem volt ott, viszont ott volt helyette a fia, aki szintén viszi a családi vállalkozást, és van egy saját birtoka is. Apámmal beszélgettek, meg egy harmadik férfival, aki szintén a kocsijára várt.. nos, az első 3 mondata után lejött, hogy kegyetlen humora van, hogy nagyon intelligens, és a modora is teljesen rendben van, aztán mikor megérkezett az apja, vele is folyamatban oltogatták egymást, de nem az a komoly volt, csak ez a csipkelődés, oda-vissza történő beszólogatások, kijelenthetem: volt kitől örökölnie a humorát... :D 
Aztán nekiestünk a mi kocsinknak, de semmi komolyabb dolog nem változott, ugyanúgy nem indult, csak kattogott. Végül kicsit meg lett olajozva az önindító, változás semmi, akku lemerült, úgyhogy abba is hagytuk aznapra, még feltoltunk (igen, többes szám!:D) egy autót a rámpára. Hárman tolták férfiak (apám, ill. apám haverjának a fia hátulról, apám haverja pedig a kormány mellől). Háromszor futottak neki, de nem ment fel, akkor hívtak engem, beálltam hátulra, és csodák csodájára, rögtön felment. Sőt, ha nincs ott a végén valami, hogy ne guruljon tovább, továbblöktük volna. Na, azért... valamit tudok :D. Este apám lelépett horgászni, én meg trónok harca maratont tartottam. 

A csütörtökünk elég fárasztó volt, reggel fürödtünk, lefestettük az egyik ajtót, megcsináltuk a napernyő tartóját, illetve a széttört hintaágyat is rendbetettük, és jobb, mint új korában :D. Felhoztuk a csónakját, stb. Félórás szünetekkel, persze, mert olyan kurva meleg volt, hogy félóránként muszáj volt lemennünk fürdeni, hogy lehűljünk. Ezért is baromi jó dolog, hogy alig 50 méter a háztól a Duna. Délben apám lefeküdt, én pedig folytattam a maratonom. Öt óra körül sétáltunk át megnézni az autónkat (~1,5 km), amibe lett véve egy új akksi (ja, mert az előző kőkemény 2V-ot töltött egy nap alatt... szóval kuka), egy vezeték kicsit arrébb kötve, és most olyan szépen indul a kocsi, mint ahogy szerintem egy éve nem indult. 

Alig három másodpercre maradtam kettesben apám haverjával, rögtön kérdezett is, hogy hova járok suliba, és milyen tanuló vagyok. Mikor elmondtam neki, hogy hát 4,5 lett az évvégim, rögtön ugrott, hogy az nagyon szép, akkor ebből biztos lesz egyetem is, de milyen irányban? Mikor mondtam, hogy lótenyésztő- és lovassportszervező agrármérnök, csak húzta a száját, hogy hát én tudom, de "lovacskázásból" nem lehet megélni, de ekkor már visszatért drága apám, aki felvilágosította, hogy ez nyugaton az egyik legjobban kereső szakma, és hát ő már csak tudja, mivel lóalmot csinál, és szinte csak német, osztrák, svájci lovasok vesznek tőlük töménytelen mennyiségben almot, és kamionosoktól tudja, hogy mennyire megy ez a dolog kint. Na, meg nekem is vannak ismerőseim, akiket hívtak svájcba, hogy naponta csak két lovat lovagoljanak le, havi 800.000-ért. Na, azért az nem megerőltető ennyi pénzért... 

A pénteki napunk meg a konkrét édes semmittevésből állt, apám fent tévézett, én lent trónok harcáztam. Hét óra körül jöttünk haza, de holnap családostól megyünk be, és főzünk egy körömpörit. Amit amúgy utálok, de szeretek a szabadban főzni, úgyhogy várom.

Ja, és rohadtul lóelvonási tüneteim vannak, június 22 (?) óta nem ültem lovon, sőt, lovat se láttam, mivel edzőmet porckorongsérvvel műtötték, most töltött 3 hetet rehabon Hévízen, de még mindig hónapok kérdése, hogy újra lóra ülhessen, szóval szívok még egy ideig. Na de még a nyáron el kell intéznem a papírt, ami igazolja, hogy rendszeresen sportolok, így nem kell heti 5 tesire járnom, csak 3-ra, szóval akkor megnézem a lovakat is, de fel nem ülök, ugye... :( Elvileg tervbe van véve a Henryxcity, Császáron, ami egy western falu/múzeum, és lehetőség van lovagolni is, szóval ha oda eljutunk, akkor lovazhatok, na meg ősszel Szerbiában is. És jelenleg ennyivel kell beérnem. Na, meg augusztus 20-án lesz lovasnap a városban, amire megyek a barátnőmmel, és ha lóra nem is kerülök, legalább lovakat látok, és már ott tartok, hogy ennyivel is beérem, csak érezzem már a lovak illatát!:DD. 

Jaj, ezt meg most találtam, muszáj beillesztenem!:DD

Vedd észre, nem vagy te egy honfoglaló tatár, a kerítés nem csak jelkép, az a telekhatár..."

2010 augusztus 7-én kezdtem el lovagolni járni. Az előző blogomon írtam egy elég hosszú bejegyzést, ami szintén lovakról szólt, de elég más hangulatú, mint ami most lesz, azt > itt < éritek el. Ha valami zavaros lesz ebben a bejegyzésben, az előbb belinkeltben választ kaphattok rá, szerintem :) 

Tehát ma van hét éve. Már hagyománnyá vált nálam, hogy minden évben megemlékezek erről a napról, idén sajnos lovazni nem tudtam eljutni, így maradt a facebook, meg a blogom. Ez egy ilyen év - elég keveset vagyok lóközelben, de reményeim szerint ősztől ez változni fog... Semmi extra nem lesz a bejegyzésben, csupán egy kis visszaemlékezés. Az esések miatt megéri végigolvasni, komolyan!:DD 

Az egész "menjünk lovagolni" nem az én ötletem volt. Anyámé. 12 éves voltam, és akkor még minden csak futó hóbort volt az életemben - soha, semmi nem kötött le különösebben, két hónap, maximum fél év után mindenre ráuntam. Ő pedig azt hitte, a lovaglással is így lesz, mert elég visszahúzódó voltam, a lovagláshoz meg azért kell önbizalom, stb, nem az én sportom lesz ez... haha, hányszor megbánta már azóta, hogy akkor elvitt lovagolni!:D 

Először nézzük a lovakat.

A tanya legidősebb lován kezdtem, rajta tanultam meg a nagyon alapokat, mint (tan)ügetés, helyes (szár)tartás, segítségadások. Másik lovon tanultam meg vágtázni, neki viszont már voltak rigolyái: például, hogy a karám egy bizonyos részén előszeretettel stoppolt be, illetve váltott irányt. Miután őt eléggé megszoktam, újabb lóra kerültem, az akkori nagy szerelmemre, akinek volt egy extra jármódja, a poroszkálás, ami amúgy baromi kényelmes, és imádtam. Első alkalommal elég gyorsnak találtam, és ott volt előttem a lehetőség, hogy átüljek a másik lóra - akin előtte lovagoltam -, amivel én nem éltem, mert makacs voltam. Tisztában voltam vele, hogy mindig erre a lóra akartam ülni, most itt ülök rajta, majd megszokom, nem adom fel. Őt egyébként nagyon sokáig lovagoltam, tényleg hatalmas kedvencem volt. Mikor elkezdtem kijárni terepre, újabb lovat kaptam, aki sokkal nyugisabb, mivel ugyebár még nem voltam gyakorlott terepeken - nem tudtam, mitől ijedhetnek meg, és egy gyorsabb, temperamentumosabb lóval gondban lettem volna. Erről a lóról történt életem első esése is, de erről majd lentebb. 
Utána érkezett egy régi nagy álmom, egy fiatal herélt, akinek elég sok hülyesége volt, pl a satufék, és rendszeresen ijedezett, bakolgatott. De nem érdekelt, nagyon szerettem volna rajta ülni, megkaptam, nem futamodok meg... Ő volt az életemben A LÓ, így, csupa nagybetűvel írva, nála éreztem tényleges fejlődést, de csupán alig több, mint fél év jutott nekünk, ő rosszul állt fel, a jobb hátsó lába eltört, altatni kellett. 
Rá egy hónapra újabb lóra nyergeltem: egy hatéves kancára, aki amúgy egy miniatürizált sárkány, és sárlás idején teljesen kis tündérbogyó volt, olyankor imádtam (ami amúgy azért érdekes, mivel általában sárláskor sokkal ingerlékenyebbek, agresszívabbak a kancák). Ő pedig pont ellenkezőleg, sárláskor alig akart menni - máskor pedig nem lehetett visszafogni -. Nem sokáig ülhettem rajta, mivel el lett adva... de gyorsan érkezett a váltás, egy kilenc éves későn herélt ló személyében. Nála első alkalommal azt éreztem, amit az előző nagy kedvencemnél, hogy megéri küzdeni vele, hát, nem lett igazam. Nagyon meg kellett küzdenem vele, és volt egy elég csúnya esésem is róla, de erről is lentebb.
Fél év stagnálás után kerültem a jelenlegi nagy kedvencemre, egy pónira, ami a sors fintora, ugyanis az előző nagy kedvenc (akinek eltörött a lába) egy elefántméretű óriás volt, most pedig egy póniért rajongok... :). Ja, és egyébkén 172 centi vagyok, elég érdekesen nézek ki a poncsin, de rosszabbra számítottam, és meg sem kottyan neki, hogy rajta vagyok :D 

Na, most pedig az esések...

7 év alatt 6× estem. 

Először terepen, ami elég emlékezetes maradt, ugyanis egy nagyon aprócska itatót ugrottunk át, amivel eleinte nem is volt gond, 3-4. ugrásnál viszont kicsúszott a lábam a kengyelből, egy ideig kapaszkodtam a ló nyakába, majd lezúgtam. Amivel még nem is lett volna semmi gond, kicsit fájt a nyakam, a hátam, meg a csípőm, meg nem tudtam forgatni a fejem, de mosolyogtam, mert annyira szerettem volna már túl lenni az első esésemen, hogy legalább el tudjam képzelni, milyen érzés. Komolyan, miután tudatosult bennem, hogy a földön vagyok, megkönnyebbültem. Egészen addig, amíg nem láttam, hogy a lovam arrébb ment legelni, és mikor mentünk befogni, őrült tempóban indult vissza a tanyára... oktatóm pedig a saját lovával utána, én pedig ott maradtam. Egyedül. 14 éves voltam, szürkületkor. Azért bennem volt rendesen a para, főleg, hogy köröztek felettem a héják, sasok, nem tudom milyen madarak (akkor egyébként szent meggyőződésem volt, hogy dögkeselyűk, mert érzik a halálomat:D). Kb. negyed óra elteltével hozta vissza a lovat, teljesen leizzadva, aki rendesen gőzölgött, úgy kimelegedett, kifáradt, nem tudom. Én pedig visszaültem. 

A második alkalom az első esésem után 2-3 hónappal történt, ez már karámban, saját hibából, nem szorítottam eléggé, aztán a 600 kg izom alattam úgy döntött, pár méterrel előbb kanyarodunk le, szóval lepottyantam. Sokkal jobban fájt, mint az első esésem, pedig szerintem nem volt olyan durva, leszámítva, hogy fél méter híján a friss lócitromban landoltam... Visszaültem, de rendesen fájt minden mozdulat, visítani tudtam volna a fájdalomtól, ügetés közben, de végigcsináltam az órát.

Harmadik alkalommal az első nagy kedvencemről estem, szintén saját hibából, szintén karámban. Imádtam száguldozni vele, így történt ez akkor is, azonban kicsit túltoltam a dolgot, és nem tudott bekanyarodni, előtte állt a választás: vagy nekimegyünk a kerítésnek, és sérül ő is, én is, vagy satufék. A satuféket választotta, én leestem, fél kézzel belekapaszkodtam a kerítésbe, amit szépen le is rángattam :D Anya egyébként az egészből semmit nem vett észre, mert elég gyorsan felugrottam, és újra nyeregben voltam. Tudom, felelőtlen voltam, de azóta valamennyire benőtt a fejem lágya, nyugalom!:D 

A negyedik esésem a törött lábú kedvencemről történt, szintén karámban, ami elég szánalmas volt; pár centivel a fejünk felett elrepült egy vadkacsa, ő megijedt (mármint a ló...), és egy sávval beljebb ugrott. Én fent maradtam, hátramosolyogtam az oktatómra és anyámra, hogy nézzék csak, milyen ügyes vagyok. Nos, két másodperccel később a földön voltam. Nem tudom, hogy hogyan, mert szerencsétlen ló csak egy helyben állt, meg sem mozdult... :D 

Az ötödik szintén róla volt, terepen. Vágta közben folyamatosan bakolt, hol nagyobbakat, hol kisebbeket, én pedig megint elbüszkültem magammal, hogy kiültem mindet, már épp lenyugodott, mikor megveregettem a vállát, és elhagyta a számat a "na, szerintem beletörődött, hogy fent maradok" mondat. A következő vágtás résznél jelentősen kisebbet bakolt, mint előtte, amit kiültem, adtam a jelzést előre, hogy fenn maradtam, nincs gond, majd oldalrafordultam... :D. Még saját magam is kiröhögtem..

A hatodik viszont már nem volt olyan nevetséges... A legcsúnyább esésem volt. Karámban. Elég makacs volt a ló, akin ültem, semmilyen segítségre nem akart beugrani vágtába, már vagy tíz perce szarakodtam vele, mígnem megadta magát- gondoltam én. Beugrott vágtába, lépésből, hirtelen, kitépte a szárat a kezemből, ágaskodott, bakolt, forgott - mint a rodeón... -, egy ideig kiültem, mígnem leszakadt a kengyelem, emiatt elvesztettem az egyensúlyom, leestem, a ló pedig szintén elveszítette az egyensúlyát, és ráesett az első két lábára, csak a szerencsén múlt, hogy nem dőlt rám, ugyanis a lapockája hajszálnyira volt a combomtól. Halálfélelmem volt. Miután visszanyerte az egyensúlyát, elkezdett rugdosni, próbálta harapni a combom, én pedig akárhányszor próbáltam felállni, visszalökött. Miután sikerült felállnom, és oktatóm kicsit megnevelte - nem sok sikerrel... -, visszaültem rá, ügettünk, én bevállaltam volna a vágtát is, anya nem engedte. Ennek már 2,5 éve, azóta nem ültem rajta. Nem félek tőle, ha rá kéne ülnöm, nem mondanám, hogy nem, és gond nélkül vezetem el az istállóban, leápolom, simogatom, de megtartom vele a tisztes távolságot.