2010 augusztus 7-én kezdtem el lovagolni járni. Az előző blogomon írtam egy elég hosszú bejegyzést, ami szintén lovakról szólt, de elég más hangulatú, mint ami most lesz, azt > itt < éritek el. Ha valami zavaros lesz ebben a bejegyzésben, az előbb belinkeltben választ kaphattok rá, szerintem :) 

Tehát ma van hét éve. Már hagyománnyá vált nálam, hogy minden évben megemlékezek erről a napról, idén sajnos lovazni nem tudtam eljutni, így maradt a facebook, meg a blogom. Ez egy ilyen év - elég keveset vagyok lóközelben, de reményeim szerint ősztől ez változni fog... Semmi extra nem lesz a bejegyzésben, csupán egy kis visszaemlékezés. Az esések miatt megéri végigolvasni, komolyan!:DD 

Az egész "menjünk lovagolni" nem az én ötletem volt. Anyámé. 12 éves voltam, és akkor még minden csak futó hóbort volt az életemben - soha, semmi nem kötött le különösebben, két hónap, maximum fél év után mindenre ráuntam. Ő pedig azt hitte, a lovaglással is így lesz, mert elég visszahúzódó voltam, a lovagláshoz meg azért kell önbizalom, stb, nem az én sportom lesz ez... haha, hányszor megbánta már azóta, hogy akkor elvitt lovagolni!:D 

Először nézzük a lovakat.

A tanya legidősebb lován kezdtem, rajta tanultam meg a nagyon alapokat, mint (tan)ügetés, helyes (szár)tartás, segítségadások. Másik lovon tanultam meg vágtázni, neki viszont már voltak rigolyái: például, hogy a karám egy bizonyos részén előszeretettel stoppolt be, illetve váltott irányt. Miután őt eléggé megszoktam, újabb lóra kerültem, az akkori nagy szerelmemre, akinek volt egy extra jármódja, a poroszkálás, ami amúgy baromi kényelmes, és imádtam. Első alkalommal elég gyorsnak találtam, és ott volt előttem a lehetőség, hogy átüljek a másik lóra - akin előtte lovagoltam -, amivel én nem éltem, mert makacs voltam. Tisztában voltam vele, hogy mindig erre a lóra akartam ülni, most itt ülök rajta, majd megszokom, nem adom fel. Őt egyébként nagyon sokáig lovagoltam, tényleg hatalmas kedvencem volt. Mikor elkezdtem kijárni terepre, újabb lovat kaptam, aki sokkal nyugisabb, mivel ugyebár még nem voltam gyakorlott terepeken - nem tudtam, mitől ijedhetnek meg, és egy gyorsabb, temperamentumosabb lóval gondban lettem volna. Erről a lóról történt életem első esése is, de erről majd lentebb. 
Utána érkezett egy régi nagy álmom, egy fiatal herélt, akinek elég sok hülyesége volt, pl a satufék, és rendszeresen ijedezett, bakolgatott. De nem érdekelt, nagyon szerettem volna rajta ülni, megkaptam, nem futamodok meg... Ő volt az életemben A LÓ, így, csupa nagybetűvel írva, nála éreztem tényleges fejlődést, de csupán alig több, mint fél év jutott nekünk, ő rosszul állt fel, a jobb hátsó lába eltört, altatni kellett. 
Rá egy hónapra újabb lóra nyergeltem: egy hatéves kancára, aki amúgy egy miniatürizált sárkány, és sárlás idején teljesen kis tündérbogyó volt, olyankor imádtam (ami amúgy azért érdekes, mivel általában sárláskor sokkal ingerlékenyebbek, agresszívabbak a kancák). Ő pedig pont ellenkezőleg, sárláskor alig akart menni - máskor pedig nem lehetett visszafogni -. Nem sokáig ülhettem rajta, mivel el lett adva... de gyorsan érkezett a váltás, egy kilenc éves későn herélt ló személyében. Nála első alkalommal azt éreztem, amit az előző nagy kedvencemnél, hogy megéri küzdeni vele, hát, nem lett igazam. Nagyon meg kellett küzdenem vele, és volt egy elég csúnya esésem is róla, de erről is lentebb.
Fél év stagnálás után kerültem a jelenlegi nagy kedvencemre, egy pónira, ami a sors fintora, ugyanis az előző nagy kedvenc (akinek eltörött a lába) egy elefántméretű óriás volt, most pedig egy póniért rajongok... :). Ja, és egyébkén 172 centi vagyok, elég érdekesen nézek ki a poncsin, de rosszabbra számítottam, és meg sem kottyan neki, hogy rajta vagyok :D 

Na, most pedig az esések...

7 év alatt 6× estem. 

Először terepen, ami elég emlékezetes maradt, ugyanis egy nagyon aprócska itatót ugrottunk át, amivel eleinte nem is volt gond, 3-4. ugrásnál viszont kicsúszott a lábam a kengyelből, egy ideig kapaszkodtam a ló nyakába, majd lezúgtam. Amivel még nem is lett volna semmi gond, kicsit fájt a nyakam, a hátam, meg a csípőm, meg nem tudtam forgatni a fejem, de mosolyogtam, mert annyira szerettem volna már túl lenni az első esésemen, hogy legalább el tudjam képzelni, milyen érzés. Komolyan, miután tudatosult bennem, hogy a földön vagyok, megkönnyebbültem. Egészen addig, amíg nem láttam, hogy a lovam arrébb ment legelni, és mikor mentünk befogni, őrült tempóban indult vissza a tanyára... oktatóm pedig a saját lovával utána, én pedig ott maradtam. Egyedül. 14 éves voltam, szürkületkor. Azért bennem volt rendesen a para, főleg, hogy köröztek felettem a héják, sasok, nem tudom milyen madarak (akkor egyébként szent meggyőződésem volt, hogy dögkeselyűk, mert érzik a halálomat:D). Kb. negyed óra elteltével hozta vissza a lovat, teljesen leizzadva, aki rendesen gőzölgött, úgy kimelegedett, kifáradt, nem tudom. Én pedig visszaültem. 

A második alkalom az első esésem után 2-3 hónappal történt, ez már karámban, saját hibából, nem szorítottam eléggé, aztán a 600 kg izom alattam úgy döntött, pár méterrel előbb kanyarodunk le, szóval lepottyantam. Sokkal jobban fájt, mint az első esésem, pedig szerintem nem volt olyan durva, leszámítva, hogy fél méter híján a friss lócitromban landoltam... Visszaültem, de rendesen fájt minden mozdulat, visítani tudtam volna a fájdalomtól, ügetés közben, de végigcsináltam az órát.

Harmadik alkalommal az első nagy kedvencemről estem, szintén saját hibából, szintén karámban. Imádtam száguldozni vele, így történt ez akkor is, azonban kicsit túltoltam a dolgot, és nem tudott bekanyarodni, előtte állt a választás: vagy nekimegyünk a kerítésnek, és sérül ő is, én is, vagy satufék. A satuféket választotta, én leestem, fél kézzel belekapaszkodtam a kerítésbe, amit szépen le is rángattam :D Anya egyébként az egészből semmit nem vett észre, mert elég gyorsan felugrottam, és újra nyeregben voltam. Tudom, felelőtlen voltam, de azóta valamennyire benőtt a fejem lágya, nyugalom!:D 

A negyedik esésem a törött lábú kedvencemről történt, szintén karámban, ami elég szánalmas volt; pár centivel a fejünk felett elrepült egy vadkacsa, ő megijedt (mármint a ló...), és egy sávval beljebb ugrott. Én fent maradtam, hátramosolyogtam az oktatómra és anyámra, hogy nézzék csak, milyen ügyes vagyok. Nos, két másodperccel később a földön voltam. Nem tudom, hogy hogyan, mert szerencsétlen ló csak egy helyben állt, meg sem mozdult... :D 

Az ötödik szintén róla volt, terepen. Vágta közben folyamatosan bakolt, hol nagyobbakat, hol kisebbeket, én pedig megint elbüszkültem magammal, hogy kiültem mindet, már épp lenyugodott, mikor megveregettem a vállát, és elhagyta a számat a "na, szerintem beletörődött, hogy fent maradok" mondat. A következő vágtás résznél jelentősen kisebbet bakolt, mint előtte, amit kiültem, adtam a jelzést előre, hogy fenn maradtam, nincs gond, majd oldalrafordultam... :D. Még saját magam is kiröhögtem..

A hatodik viszont már nem volt olyan nevetséges... A legcsúnyább esésem volt. Karámban. Elég makacs volt a ló, akin ültem, semmilyen segítségre nem akart beugrani vágtába, már vagy tíz perce szarakodtam vele, mígnem megadta magát- gondoltam én. Beugrott vágtába, lépésből, hirtelen, kitépte a szárat a kezemből, ágaskodott, bakolt, forgott - mint a rodeón... -, egy ideig kiültem, mígnem leszakadt a kengyelem, emiatt elvesztettem az egyensúlyom, leestem, a ló pedig szintén elveszítette az egyensúlyát, és ráesett az első két lábára, csak a szerencsén múlt, hogy nem dőlt rám, ugyanis a lapockája hajszálnyira volt a combomtól. Halálfélelmem volt. Miután visszanyerte az egyensúlyát, elkezdett rugdosni, próbálta harapni a combom, én pedig akárhányszor próbáltam felállni, visszalökött. Miután sikerült felállnom, és oktatóm kicsit megnevelte - nem sok sikerrel... -, visszaültem rá, ügettünk, én bevállaltam volna a vágtát is, anya nem engedte. Ennek már 2,5 éve, azóta nem ültem rajta. Nem félek tőle, ha rá kéne ülnöm, nem mondanám, hogy nem, és gond nélkül vezetem el az istállóban, leápolom, simogatom, de megtartom vele a tisztes távolságot.