Én az a típus vagyok, aki már augusztus elején nézegeti youtubeon a "vissza a suliba" haul videókat, és imádja nézni, hogy más miket vett sulikezdésre, legyen szó írószerről, füzetről, táskáról, bármiről, egyszerűen imádom az ilyen típusú bejegyzéseket. És akkor mikor beszabadulok az írószerbe, minimum egy órát simán eltöltök azzal, hogy kiválasszam a megfelelő füzeteket, és egy újabb órát az írószerekkel... Persze, nagyon sok embernek bőven megteszi a sima, minta nélküli füzet is, na én nem ezt a tábort erősítem, nekem kell, hogy szeressek írni egy füzetbe, hogy szeressem kinyitni, ránézni. És így van ez az összes többi sulis dolognál is: kell, hogy ránézzek, és érezzem, hogy szinte megszólít, a tipikus első látásra szerelem :D A bővebb bejegyzésben megnézhetitek, hogy én miket vettem, a vakut pedig nézzétek el nekem, így élesebb volt a kép :D

Gréti oldalán találtam rá erre a tag-re, amibe azonnal beleszerettem, már magába az ötletbe is, na de miután végigolvastam... :D. Alapjáraton is könyvmolynak vallom magam, és a könyves blogomon (ami jelenleg inaktív) már rengeteg tag-et csináltam, a kötelezőkkel kapcsolatosat soha, úgyhogy külön örültem neki :D Rólam tudni kell, hogy szeretem a kötelezőket, legalábbis általában. Viszont tizedikben a tanárunk elérte, hogy gyűlölettel gondoljak rájuk: egy emberrel végigbeszélte az aktuális kötelező olvasmányról az órát, másnak esélyt sem adott, óra végén puffogva ment ki a teremből, hogy milyen jól elbeszélgetett szinte saját magával, de nem baj, ne is olvassunk kötelezőket, elvégre minek is az érettségi... Én becsületesen elolvastam őket - 1-2 kivételével -, de ha esélyt sem kaptam arra, hogy ezt megmutassam, akkor... sajnálom. Aztán 11-ben új tanárt kaptunk, nála már első órán kaptam egy órai munka ötöst, amiért eldaráltam az Apostol cselekményét... ő pedig mikor kötelező elemzésébe kezdtünk, rögtön óra elején feltette a kérdést: ki olvasta el? És azokkal foglalkozott, aki elolvasta, őket kérdezgette, és nem hisztizett, hogy senki nem olvassa el...

De hogy ne foglalja itt a helyet, a bővebb bejegyzésben megtalálhatjátok :)

Talán említettem, hogy lovagolok, de a nyaram nem épp úgy alakult, ahogy elterveztem: ugyanis én elhatároztam, hogy majd szinte minden nap kimegyek a lovakhoz, segíteni, meg ilyenek. A nagy tervemből pedig annyi lett, hogy az oktatómat porckorongsérvvel műtötték még június végén, egész nyáron kórház, rehab, és még mindig kell neki pár hónap, hogy lóra ülhessen. Tudom, lehetne rosszabb is, pl. az a verzió, hogy soha többet nem ülhet lóra...Viszont én június 22 óta nem láttam azokat a lovakat, akiken lovagolok, vagy épp tanultam lovagolni. A tanya pedig olyan helyen van, ahova busz nem visz ki, jogsim nincs, biciklivel marha messze van, úgyhogy anyámra voltam utalva. Aki ma megszánt. 

Átmentünk a szomszéd településre írószerbe (úristen, olyan füzetet vettem, én komolyan szerelmes lettem, jézusom!!! ha teljesen bevásároltam sulira - azaz még két vonalas füzet), tervezem kiposztolni őket ide. Írószer után kivitt a tanyára... ő a hugommal a kocsiban maradt, én pedig hatalmas vigyorral az arcomon vonultam hátra a lovakhoz, egy rakat almával. Mert úgy gondoltam, nem mehetek üres kézzel. Csend és nyugalom volt, furcsa volt így, hogy nem volt ott az oktatóm, mert ha ő van, mindig nagy a nyüzsgés, és ha dolgozna most, biztos, hogy ketten mentek volna bent, meg lett volna még egy futószáras lovasa is... most viszont csak a csend fogadott. A lovak ettek, de persze az én zacskócsörgésem felkeltette az érdeklődésüket:D. Legalábbis néhányét. Három ló kivételével - akik nem jöttek oda hozzám - mindegyiknek adtam almát, kinek többet, kinek kevesebbet, szeretet alapján, legtöbbet persze az aktuális kedvencem, a póni kapta. Tudom, hogy iskolaló és lovas között nagyon ritkán alakul ki szorosabb kapcsolat, de én esküszöm, felismert engem. Persze, az ő figyelme is a zacskócsörgésre koncentrálódott, de mikor már elfogyott az alma, és a zacskót is kidobtam, akkor is közeledett felém, nem törődve a villanypásztorral, amennyire csak tudott, közel jött, ami tőle nagyon szokatlan, mivel rendesen fél a villanypásztortól, és kétméteres ívben kerüli el... :D. Most pedig odajött hozzám, és kérte, hogy simogassam. Oktatóm kedvence viszont sajnos nem kapcsolt időben, így mire ő színre lépett, már nem volt mit adnom neki, a simizésen kívül, amire azért ő is igényt tartott :D. Nagyon feltöltődtem ennek az alig fél órácskának köszönhetően, jó volt látni őket, meg úgy alle zusammen a helyet, már nagyon hiányzott az a légkör. Csak hát igen, furcsa volt ez a nagy nyugi, az állandó nyüzsgés helyett.

Sőt, töredelmesen bevallom, volt bennem félsz. Elvileg egy tőlem egy évvel fiatalabb srác van ott helyette a nyáron, akivel a kezdetektől van köztünk konfliktus, azaz 12 éves korom óta. Legutóbbi lovaglásom alkalmával láttam, mivel gyakszin volt a tanyán, de alig tíz perc után ment is már haza, mert aznapra végzett. Igazából normálisnak tűnt, lehet, hogy komolyodott valamicskét, de biztos baromi kínos lett volna, ha bevágódok egy zacskó almával, ő meg hátul van, és számonkéri rajtam, hogy mit keresek ott. De szerencsére nyoma sem volt, aminek azért örültem...

Egy barátnőmmel egy ideje beszélgetünk már a szalagavatóról, bennem meg egyelőre még teljes a káosz, így gondoltam, kiírom magamból, próbálom összegezni a gondolataimat.

Alapjában véve én nem vagyok az a lány, aki szeretné az ilyen habos-babos ruhákat, meg úgy önmagában a szoknyás dolgokat. Világ életemben farmeros, rövidnadrágos lány voltam. És akkor most itt a szalagavató, ahova muszáj kicicomázni magam. Még ha nem is táncolok, egy koktél/estélyiruha akkor s kell. Már a gondolatától is viszolygok...
A keringő viszont más dolog. Szerintem lelke mélyén minden lány vágya táncolni a szalagavatón. Én pedig folyamatos pro-kontra érveket sorakoztatok fel magamban, és úgy érzem, két részre szakadtam: egyik nap majd' megőrülök, annyira szeretnék egy ilyen ruhába bújni, és táncolni, másnap pedig egyszerűen a gondolatától is rosszul vagyok, felesleges stressznek gondolom, a próbákat, a párkeresést, a ruhaválasztást... és amit tényleg nem tudok hova tenni - smink, meg extrás haj... Minap nézegettem a sulim tavalyi szalagavatós képeit - és most senkit nem szeretnék megbántani - de szerintem piszok gyerekes dolog tiarát húzni... :D Értem én, hogy ezen a napon egy kicsit minden lány hercegnőnek érzi magát, de tiara?! Sőt, tulajdonképp azzal sem nagyon tudok mit kezdeni, mikor egy lánynak az év 364 napján kiengedve van a haja, de szalagavatóra/tablófotóra mindjárt konty, göndörítés, háromórás fodrásznál ülés... persze, szépnek akar tűnni, de annyira nem találom az ilyet természetesnek... Én speciel biztos, hogy alapozón kívül nem fogok magamra mást kenni, és a hajamat is esetleg csak kivasalom, mert ilyen vagyok a hétköznapokon. Nem is érezném jól magam, annyira idegen lennék a saját testemben... Arról nem is beszélve, hogy akárhányszor néznék rá a (tabló)képekre, látnám, hogy az nem én vagyok. Ha szinte minden nap kiengedve van a hajam, minek mutassam magam másnak?

Apropó, pártalálás... jóban vagyok a fiúkkal, szerintem az összessel, legalábbis bírnak. 12 fiú van az osztályomban. 4-nek már van párja. 3 alacsonyabb tőlem (1-2 centi még oké lenne, de fejnyi különbségekről van szó). 1 túl vékony hozzám. 1 rendben lenne magasságban, de ő olyan, akivel nem szívesen táncolnék... illetve van 1, aki mozgáskorlátozott, így maradnak ketten. És igazából félek megkérdezni bármelyikőjüket is. Mert ismerem a fiúkat, és tudom, hogy nem akarnak táncolni, csak ímmel-ámmal. Épp ezért tudom, hogy nem fognak felkérni, a mi osztályunkban ez a feladat a lányokra hárul, elvégre mi akarunk táncolni, nem ők, teljes mértékben meg is értem. 

Jelenleg úgy vagyok a dologgal, hogy ha lesz párom, táncolok, ha nem, akkor nem fogok sírni, amiért nem táncolhatok... de ismétlem: ez nálam naponta változik. Simán benne van a pakliban, hogy egyszer még akarom, majd szalagavató előtt fél órával rájövök, hogy amúgy ehhez az egészhez az égvilágon semmi kedvem... 

21:53: az egyik potenciális jelöltet megkérdeztem. aki kicsit kiábrándított, ugyanis közölte velem a tényt, hogy muszáj lesz táncolni, az osztályfőnökünket ismerve, így asszem az előző 30 sornyi eszmefuttatásom nem ért semmit. Egyébként pedig gond nélkül belement. Igazából azt hittem, elküld anyámba, amiért augusztus 21-én este tízkor ilyeneken jár az agyam, és messze van az még, tényleg simán belement. Úgyhogy ez a része letudva, a másik nagy kérdés a ruha: egységes lesz-e, vagy sem. Szerintem jobban mutatna az egységes, meg nem kéne stresszelnem azon, hogy milyen legyen, csak leveszik a méreteim, aztán csókolom. Ha mindenkinek lehet más, az kicsit rondább, összeszedetlenebb összképet mutatna (szerintem), és akkor még aggódhatnék azon is, hogy melyik lenne a tökéletes választás...

És igen, jelenleg megint abba a periódusomba kerültem, hogy várom a szalagavatót, meg a keringőt... 

Egyébként meg akaratlanul is elkap a szomorúság a szalagavató gondolatától: ugyanis tavaly nyáron balesetben elhunyt egy osztálytársam, aki még 10.-ben önként mondta, hogy ő velem fog táncolni. Lehet, hogy csak hülyült, nem tudom, mindenesetre tényleg bennem van ez az egész. Túltettem magam a halálán, meglepően gyorsan, még csak nem is sírtam, de mocskosul hiányzott, hiányzik. Annyiszor ráírnék még ma is, hogy meséljek neki. Az utolsó osztálytársai között voltam, akik látták. A szomszéd településen volt egy bulin - falunap szerűség -, éjfél körül mentek érte a szülei, épp telefonon beszéltek, mikor közölte velük a fiuk, hogy nem tudja, hol van (nyilván nem volt már szomjas...), de hall egy motort, leinti és megkérdezi... nos, jó tanács tőlem nektek: ne álljatok ki egy 120km/h-val suhanó motor elé, mert elcsap, a ruhákat leszakítja rólatok, a belső szerveitek szintén leszakadnak, ti pedig meghaltok... 
A szülők helyében azért nem szerettem volna lenni: beszélek a fiammal, hogy megyek érte, de egy nagy csattal ér véget a hívásunk... 
Az utolsó beszélgetésünk a halála előtt 5 nappal volt, amikor felajánlott nekem ingyen egy Rolling Stone-os pólót, én pedig nem kértem, közölte, hogy felőlem ki is dobhatom, csak vigyem. Még mindig a szobájában van...

Ma reggel 7 körül indultunk el Császárra, családostól. Nos, Császár nem a szomszédban van, 220 km tőlünk. Valahogy 10 körül értünk oda, és baromi jó volt az egész. A múzeumrészlegen kezdtünk (és nem lihegtek folyton a nyakunkban, hogy mit nézünk, mihez érünk hozzá, ami nagyon pozitív!). Volt egy jópár viaszbábu, indiánok, régebbi fotók, kalapok, meg minden ilyen tipikus vadnyugati dolog. Még az ajtó is nyikorgott, szerintem direkt, de nem tudom :D. Bementünk az étterem részbe, ami hát valami csoda volt: a földön szalma, széna szétszórva, mindenhonnan régi, lyukas csizmák lógnak, aggancsok, fegyverek... és csak az ottani fizetőeszközzel, ami a dollár volt lehetett fizetni. 1$=1Ft. 
Először körbenéztünk a második udvarban is, ahol szobák voltak berendezve, állt egy bitófa, egy koporsó, mellette a tetejével, egy férfi nyakig el volt ásva, közben csattogtatták körülötte az ostorokat. Volt egy kocsi, elején egy táblával: "Síró gyerek", alatta pedig szorgosan sorakoztak a strigulák, na, ez abszolút kedvencem volt :)  Olykor-olykor eldördült baromi hangosan 1-1 fegyver, ami mindenkire ráhozta a frászt, de nagyon megadta a hangulatot. 
Felültem a bikára (persze, csak a tipikus búcsús játék.. :D), ami azért kicsi csalódás volt, ugyanis nekem inkább hasonlított az egész egy kényelmes vágtára, néhány kis bakolással, mint valami rodeóra, de azért élveztem. 200 Ft pedig abszolút nem volt sok érte. 
Ittunk 1-1 pohár fantát, amit szintén nagyon imádtam: befőttes üvegbe töltötték ki... :D. Aztán felültem még két körre a lóra is, de csak vezettek (2 hónapja nem ültem lovon... nem hittem volna, hogy valaha örülni fogok annak, hogy vezetnek.. legalább lovon voltam). Egyébként nagyon aranyos volt aki vezetett körbe; mikor felültem, rögtön mondtam, hogy nagyon furcsa újra lovon, 2 hónap után. Ő pedig rögtön kérdezte, mióta lovagolok; 7 éve. Na, akkor bökjem meg a ló oldalát. Ügethettem fél kört, de el nem engedett, futott a ló mellett. Tényleg baromi aranyos dolog volt tőle, amit nem győztem megköszönni, akkor is, ha csak fél kör volt, a szándék a fontos :D. Átnéztem még az út túloldalára, ahol a többi ló volt kikötve, oda lehetett menni hozzájuk, én szépen körbe is simogattam mindet - és még két öszvért is láttam. Hát nem tudtam nem vigyorogva ugrálni, hogy végre simogattam lovat, és azt a jellegzetes lószagot éreztem a kezemen (ami szerintem határozottan illat... nekem legalábbis biztosan az). Teljesen olyan voltam, mint tíz évvel ezelőtt, mikor minden ló lázba hozott:D. 

Elindultunk Bokodra, mert hát a bokodi tavat nem lehet kihagyni, ugyebár. Hát, mi megtettük. Apám egy másik tónál beszélgetett egy haverjával, aztán észrevette, hogy csöpög az üzemanyag a kocsiból.. na fasza - elnézést -, motorháztető felnyit, és próbálja megcsinálni a csövet. Az pedig mindig tovább szakadt... úgyhogy kimondtuk, hogy nem, most nem nézünk bokodi tavat, indulunk haza, mert nem lenne kellemes 220 km-re otthontól lerobbanni. A Velencei tavat is útba akartuk ejteni, abból sem lett semmi. Pakson azért megálltunk fagyizni. Eredetileg Soltvadkertre mentünk volna, ami azért híres a fagyijáról, de mivel én májusban fizika óra címén voltam Pakson, az Atomerőműnél, akkor elnéztünk fagyizni, és hát valami fantasztikus az a fagyi, 220/gombóc, és egy gombóc kitesz kettőt... Mellesleg teljesen elégedett vagyok magammal, mivel egyszer voltam ott, és simán oda tudtam navigálni anyámat:D. Ők is elvoltak ájulva a fagyitól... Ó, és egyébként ofőnk miatt találtam oda, ugyanis ő mutatott egy szép templomot, onnan voltam képben - amit szintén megmutattam anyáméknak, az is tetszett nekik.

És még magamat is megleptem, de komolyan. Mert ha Paks, akkor biztos, hogy az emberek 90%-ának fejében megfordul Csernobil. Apám felhozta az egész Csernobil-dolgot, mire én megnyugtattam, hogy Paksot ilyen veszély nem fenyegeti, mert nem grafit rudak vannak benne, és ha valami nem okés, automatikusan lezár, nem fog felrobbanni. Paks előtt egy településen csille volt kirakva a határba, "Jó szerencsét" felirattal. Itt szintén apám felhozta, hogy mennyi bányát bezártak a Mecsekben is, mert nem volt jövedelmező. Na, én itt is szépen kijavítottam: nem, nem azért. Hanem mert uránércet bányásztak, aminek gamma sugárzása van, és tönkreteszik a belső szerveket is. 
Hát igen, vannak még furcsa véletlenek, meglepetések, nem gondoltam volna akkor, fizikán, hogy ez megmarad bennem :D Remélem, érettségin is hasonlóan leszek: azt hiszem, nem emlékszek valamire, aztán csak úgy kijön minden. Tényleg rohadt okosnak éreztem, érzem magam, hogy ezt így rögtön rávágtam apám állítására. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ezt tudom... 

Útba akartuk még ejteni a szekszárdi kilátót is, de a pontos utat nem tudtuk, hol lehet felmenni, kísérletezni utakkal meg már túl fáradtak voltunk, szóval inkább hazajöttünk.