Olyan furcsa, hogy még csak 19 éves vagyok, de olyan réginek tűnnek a boldog, kis gondtalan éveim... Mikor még elhittem, hogy 18-nak majd milyen jó lesz lenni, mert mennyivel függetlenebb leszek... Haha. Igen. Nos, jól benéztem. Itt vagyok, két hét múlva ilyenkor már a suliban ülök, mint végzős. De a végzős évtől való rettegésem, és kíváncsiságom majd egy szeptember elsejei post lesz. Általánosban felnéztem a nyolcadikosokra, és mikor én lettem nyolcadikos, az osztályunk tényleg nagyon elhitte magáról, hogy valami nagy emberek vagyunk. Kilencedikben ámulattal néztünk a végzősökre, most végzősök leszünk, de úgy gondolom, a mi osztályunk erre még nincs kész... 

Nemrég még suli után a játszótéren gyűltünk össze, faltuk a chipsünket, és jól éreztük magunkat. Voltunk ekkor kb. másodikosok. Mikor "szobrosat" játszottunk, és a takarodó akkor volt, mikor felkapcsolták az utcán a világítást, ekkor már tudtuk, hogy mindenkit pár rossz szó fog érni a szüleitől, hogy hogy képzelte, hogy eddig kimarad. Én pedig már akkor is eszes kislány voltam. A szobros játék abból állt, hogy ha a "vezető" azt mondja, hogy szobor, mindenki megáll, csak a vezető mozoghat. Ha valaki megmozdul, kiesik. Addig kellett mozdulatlanul állni, amíg a vezető engedélyt nem ad a mozdulásra. Na most, mikor egyszer én voltam a vezető, lemerevítettem őket, majd szépen elköszöntem tőlük, és hazasétáltam... mint később megtudtam, ők még negyed óra múlva is ott álltak. Hupszi :D Na és rendszeresen játszottunk olyat is, hogy csak az csúszhat le a csúszdán, aki meg tud oldani egy matekpéldát... És olyan jól elszórakoztunk ezzel... elrettentő, hogy akkor még a 120+340 számított nehéz feladatnak, és ma már csak az tartja bennem matekon a lelket, hogy volt idő, mikor egy egyszerű összeadással is meggyűlt a bajom, akkor csak eljön az idő, mikor a középsulis matekon is csak röhögök, hogy milyen egyszerű volt, és kihúzom kisujjból az egész anyagot.

Mikor felső tagozatosak lettünk, a játszótérről átszoktunk a parkra, a felelsz vagy merszekre, az üvegezésekre, maradt a chips-kóla/energiaital kombó. A lányok elkezdték venni a Girl!, Bravo, Popcorn magazinokat, és az azokhoz járó béna sminkcuccokkal sminkelték magukat (nem mint a mostaniak, akik dollármilliókat is kiadnának 1-1 rúzsért...). A fiúk tazoo-kat cserélgettek, pokemonos kártyákkal játszottak... 
Amikor suli után hazaértünk/bandázás után, első utunk az MSN-re vezetett, ahol folytattuk a beszélgetéseket. Mindenkinek lehetett bármennyire egyedi betűtípusa, színnel, háttere, a neved is változtatható volt, és az volt a menő, akinek minden betűje egy-egy csillogós villogós hangulatjel volt... Aztán persze kifolyt az ember szeme mire kiolvasta, mit is akar a másik, de tagadhatatlanul menő dolog volt. Ahogy a rezgő üzenet küldése is, amit egy idő után megtanultunk kivédeni azzal, hogy elfoglaltnak jelöltük magunkat. Nagy szórakozásunk volt a bowling játék, MSN-en belül, és rendszeresen versenyeztünk, hogy kinek van meg több golyó a birtokában. Ha tanultunk, fürdeni mentünk, vagy csak épp kimentünk az udvarra, nem jelentkeztünk ki, csak kitettük, hogy elfoglaltak vagyunk, vagy nem vagyunk gépnél, és a nevünk mögé odabiggyesztettük, hogy épp mit is csinálunk, amiért nem írunk vissza. És ott volt még a rejtett funkció is, aminek nagy hasznát vettük sokan, mikor a kiszemeltünkre vártunk, hogy feljöjjön: de ráírni nem merünk. Rejtett módban vártuk, hogy bejelentkezzen, majd kicsivel utána mi is előbújtunk, várva a csodát .. :). Egy szűkebb réteg tudta, hogy kell a másikat megdobni egy nagy, büdös ponttyal: "/slap". 

Aztán elballagtam. Jól esett a ballagás, már nagyon untam az osztályom, nem is éreztem jól magam közöttük, a fiúk is kezdtek megkattanni. Minden tanárom utált körülbelül (de olyannyira, hogy a minap bejelöltem párat, és nem jelöltek vissza...:D). Jó, ebben biztos közrejátszott, hogy kis faluban élek, itt jártam iskolába is, a tanárok is itt élnek, így megvannak azok a tanár-szülő barátságok, amik garantálják, hogy drága gyermekük 5.0-s átlaggal zárjon minden évet... Egyetlen egy tanárom van, akit ma már tegezek, az ő kérésére (ő jelenlegi osztálytársam anyja, akivel általánosban is osztálytársak voltunk). 
Tanév végén persze megkaptam a tanáraimtól, hogy én mennyire várom most a ballagást, de figyeljem meg, hogy hiányozni fog majd az általános suli, vissza fogom sírni, és a szokásos. Négy éve vagyok szakgimnazista, és egyszer sem hagyta el a számat, hogy de visszamennék... de még csak a gondolata sem volt meg. 

Pont tegnap gondoltam át, melyik általános sulis osztálytársamból mi lett... 
E. hozzám hasonlóan ötévesen van, így neki még van egy éve gimiből. R. leérettségizett, de nem lett 340 pontja sem, így nem vették fel egyetemre. M. 11. után befejezte a sulit, nem érettségizett le, most döbbent rá, hogy kéne egy szakma, szeptemberben kezd OKJ-t. Ő egyébként általánosban legjobb barátnőm volt, középsuliban hidegültünk el egymástól. Á és G egy suliba jár velem, osztálytársak maradtunk. Á agrármérnökire szeretne menni tovább, de véleményem szerint túl lusta hozzá: ha két oldalas fogalmazást kell írni, azért hisztizik negyed órán át, majd azért, mert neki nem volt rá elég ideje. Mit akar így egyetemen? G pedig letisztázta, hogy nem szeretne továbbtanulni, és kutyákat fog tenyészteni. A szakmunkásba járt, így érettségije neki sincs, viszont már dolgozik, és baromi jól keres, így, érettségi nélkül: ráadásul szereti is, amit csinál. P szintén szakmunkásban kezdett, ahol már első évben megbukott. Aztán újra, majd sulit váltott, és ismét megbukott. Ennyit ért az általános sulim, meg a nagy protekciók: 8-ban 7 tantárgyból bukott, mindből átment (1,2-es átlagok, és ha 3-tól többől bukik, nem is pótvizsgázhatna...). R2. szintén szakmunkásba ment tovább, amit elvégzett, de ugyebár érettségi megintcsak nincs: jelenleg egy büfét üzemeltet, a saját nevével... Sz. elvégezte a szakközepet, az érettségijéről semmit nem tudok, sikerült-e neki, vagy sem. N. sikeresen leérettségizett - de nem sokon múlott neki... F. pedig... nos, ő általános után úgy döntött, beáll a kis facebookcelebek sorába, mert mindent a segge alá pakolnak (és F. fiú!)... még nem jött rá, hogy ebből nem lehet megélni.