Egy barátnőmmel egy ideje beszélgetünk már a szalagavatóról, bennem meg egyelőre még teljes a káosz, így gondoltam, kiírom magamból, próbálom összegezni a gondolataimat.

Alapjában véve én nem vagyok az a lány, aki szeretné az ilyen habos-babos ruhákat, meg úgy önmagában a szoknyás dolgokat. Világ életemben farmeros, rövidnadrágos lány voltam. És akkor most itt a szalagavató, ahova muszáj kicicomázni magam. Még ha nem is táncolok, egy koktél/estélyiruha akkor s kell. Már a gondolatától is viszolygok...
A keringő viszont más dolog. Szerintem lelke mélyén minden lány vágya táncolni a szalagavatón. Én pedig folyamatos pro-kontra érveket sorakoztatok fel magamban, és úgy érzem, két részre szakadtam: egyik nap majd' megőrülök, annyira szeretnék egy ilyen ruhába bújni, és táncolni, másnap pedig egyszerűen a gondolatától is rosszul vagyok, felesleges stressznek gondolom, a próbákat, a párkeresést, a ruhaválasztást... és amit tényleg nem tudok hova tenni - smink, meg extrás haj... Minap nézegettem a sulim tavalyi szalagavatós képeit - és most senkit nem szeretnék megbántani - de szerintem piszok gyerekes dolog tiarát húzni... :D Értem én, hogy ezen a napon egy kicsit minden lány hercegnőnek érzi magát, de tiara?! Sőt, tulajdonképp azzal sem nagyon tudok mit kezdeni, mikor egy lánynak az év 364 napján kiengedve van a haja, de szalagavatóra/tablófotóra mindjárt konty, göndörítés, háromórás fodrásznál ülés... persze, szépnek akar tűnni, de annyira nem találom az ilyet természetesnek... Én speciel biztos, hogy alapozón kívül nem fogok magamra mást kenni, és a hajamat is esetleg csak kivasalom, mert ilyen vagyok a hétköznapokon. Nem is érezném jól magam, annyira idegen lennék a saját testemben... Arról nem is beszélve, hogy akárhányszor néznék rá a (tabló)képekre, látnám, hogy az nem én vagyok. Ha szinte minden nap kiengedve van a hajam, minek mutassam magam másnak?

Apropó, pártalálás... jóban vagyok a fiúkkal, szerintem az összessel, legalábbis bírnak. 12 fiú van az osztályomban. 4-nek már van párja. 3 alacsonyabb tőlem (1-2 centi még oké lenne, de fejnyi különbségekről van szó). 1 túl vékony hozzám. 1 rendben lenne magasságban, de ő olyan, akivel nem szívesen táncolnék... illetve van 1, aki mozgáskorlátozott, így maradnak ketten. És igazából félek megkérdezni bármelyikőjüket is. Mert ismerem a fiúkat, és tudom, hogy nem akarnak táncolni, csak ímmel-ámmal. Épp ezért tudom, hogy nem fognak felkérni, a mi osztályunkban ez a feladat a lányokra hárul, elvégre mi akarunk táncolni, nem ők, teljes mértékben meg is értem. 

Jelenleg úgy vagyok a dologgal, hogy ha lesz párom, táncolok, ha nem, akkor nem fogok sírni, amiért nem táncolhatok... de ismétlem: ez nálam naponta változik. Simán benne van a pakliban, hogy egyszer még akarom, majd szalagavató előtt fél órával rájövök, hogy amúgy ehhez az egészhez az égvilágon semmi kedvem... 

21:53: az egyik potenciális jelöltet megkérdeztem. aki kicsit kiábrándított, ugyanis közölte velem a tényt, hogy muszáj lesz táncolni, az osztályfőnökünket ismerve, így asszem az előző 30 sornyi eszmefuttatásom nem ért semmit. Egyébként pedig gond nélkül belement. Igazából azt hittem, elküld anyámba, amiért augusztus 21-én este tízkor ilyeneken jár az agyam, és messze van az még, tényleg simán belement. Úgyhogy ez a része letudva, a másik nagy kérdés a ruha: egységes lesz-e, vagy sem. Szerintem jobban mutatna az egységes, meg nem kéne stresszelnem azon, hogy milyen legyen, csak leveszik a méreteim, aztán csókolom. Ha mindenkinek lehet más, az kicsit rondább, összeszedetlenebb összképet mutatna (szerintem), és akkor még aggódhatnék azon is, hogy melyik lenne a tökéletes választás...

És igen, jelenleg megint abba a periódusomba kerültem, hogy várom a szalagavatót, meg a keringőt... 

Egyébként meg akaratlanul is elkap a szomorúság a szalagavató gondolatától: ugyanis tavaly nyáron balesetben elhunyt egy osztálytársam, aki még 10.-ben önként mondta, hogy ő velem fog táncolni. Lehet, hogy csak hülyült, nem tudom, mindenesetre tényleg bennem van ez az egész. Túltettem magam a halálán, meglepően gyorsan, még csak nem is sírtam, de mocskosul hiányzott, hiányzik. Annyiszor ráírnék még ma is, hogy meséljek neki. Az utolsó osztálytársai között voltam, akik látták. A szomszéd településen volt egy bulin - falunap szerűség -, éjfél körül mentek érte a szülei, épp telefonon beszéltek, mikor közölte velük a fiuk, hogy nem tudja, hol van (nyilván nem volt már szomjas...), de hall egy motort, leinti és megkérdezi... nos, jó tanács tőlem nektek: ne álljatok ki egy 120km/h-val suhanó motor elé, mert elcsap, a ruhákat leszakítja rólatok, a belső szerveitek szintén leszakadnak, ti pedig meghaltok... 
A szülők helyében azért nem szerettem volna lenni: beszélek a fiammal, hogy megyek érte, de egy nagy csattal ér véget a hívásunk... 
Az utolsó beszélgetésünk a halála előtt 5 nappal volt, amikor felajánlott nekem ingyen egy Rolling Stone-os pólót, én pedig nem kértem, közölte, hogy felőlem ki is dobhatom, csak vigyem. Még mindig a szobájában van...